Szilveszteri szómulatság II.

»»Szilveszteri szómulatság II.

Szilveszteri szómulatság II.

A szómulatság első részében megtudhattuk, hogy mi köze van a „szilveszter” szónak ( és még hagyján, hogy az idő múlásához) a szilajság koncepciójához (a zabolátlansághoz, fékezhetetlensághez), a saját farkába harapó őskígyóhoz, vagyis az uroboroszhoz (amit a mitológiából ismerhetünk), és nem utolsó sorban a szilvához és az ezzel egybefonódó szilvafavirághoz, vagy éppenséggel az Adóniszt ünneplő pogány tavaszünnephez?

Mindezt (csupán?) a szavak („boncolása”) mentén…

E részben tovább lépünk a szóelemző-táblán és megfigyeljük, hogy milyen felszín alatt megbúvó szópor-fedte érdekességekkel állít szembe bennünket a „szilveszter” szavunk második elemzendő része, mondhatni „szófarka” (és mindezt a tervünket kizárólag a játék-játékosság nevében kíséreljük meg véghezvinni). Ha már „szófarokról” esett szó, és mert (elérhetetlen) célunk, hogy kibújjon az a mélyen elbujt szög a zsák legaljából, akkor bevezetőként legyen elég annyi, hogy a „szilveszter” szófarok (értsd: szóvég), azazhogy az általunk „-veszter” részként ismert „szilveszter-kompozíció” bár „farkát csóválja, mint a róka”, mert róka, s ekként ravasz, úgy véli el nem fogjuk, mert agyafúrt, fortélyos, sunyi és köpönye mögé alamuszin elbújt.

Lássuk meddig jutunk elemzésünk során, és vajon elmondhatjuk-e csattanó gyanánt, hogy a szilveszteri szómustra végmottója lehet: „kitetszik a róka (itt: szó-)farka, akármint is dugdossa”?

SzilVESZTER:

Ha azt mondjuk, hogy „szilveszter” megkérdezzük: „mit veszt el?”, s ha elveszt, akkor újra él(ed)? Gyümölcse vaj’n így is beérhet?

Ugy-e tisztán látható, kiolvasható, nem csupán egy belemagyarázott „szólelet” (de ha az is, érdekes, játék közben meglelni, rábukkanni, heurákázni nem merénylet), hogy a „szilveszterben” bizony jelen van a „vesz(í)t(és)” lábnyoma?

Az első részben eljátszadozott „szil-aj” passzusból már tudjuk, hogy az idő megállíthatatlan múlásával analóg e szójelenlét, tehát folytatása sem lesz máshoz csatolható, semmint az időhöz magához (melynek ezúttal nem a vasfoga érdekel bennünket, bár az is „elveszhet” ha már fogról van szó, ekként mulandó anyag…)

VESZter – egy régi költő egyszer azt jegyezte le, hogy „E világ mint egy kert/Kit kőeső levert,/Napról napra veszten vész.”

A világ, mely egy időkertbe plántált virág hullatja a leveleit, mint az évkerék a percküllőit. Sőt, mint valamiféle mitikus (önfeláldozó) főnixmadár, mely kis ágacskákból fészket rak magának (melyből később máglya lesz), elhamvasztja saját magát, hogy átadja helyét az új (szebb, jobb, erősebb) főnixnek, hogy új élet keljen a régi (hűlt)helyén. A klasszikus görög és római világban a tűzmadár, vagyis a főnix jelképezte „az idő ciklikusságát.”

Elveszt és tovább él. A szilVESZTER szóban a veszt+él ugyancsak benne található (hiszen az ér és él egymásnak váltópárjai, legalábbis hangalakilag, tudniillik: l-r egymást felválthatják, ezért lehet/van az, hogy a kisgyerek, amikor beszélni tanul és már „répa-retek-mogyorózik”, akkor véletlenül sem „csépa” vagy „képa” lesz (transzformálódik) a „répából”, hanem „lépa”, esetleg „jépa”, hiszen a j hang is hangváltópárként lép képbe).

Befejezésképpen (mert valahol a játéknak is végét kell venni, ha mégoly befejezetlennek is hat) a „vesz(í)t”, „(el)vész” mellé bevesszük a „vessző” szót is a szófürkészőbe. Vajon mit lelünk?

Valószínűleg már valahonnan, valakitől hallottunk (életünk során) arról a kis népi találóskérdésről, mely azt kérdezi, hogy: mi lehet az: „Kerek istenfája/szép tizenkét ága/ szép tizenkét ágának/ötvenkét virága (…)?” Itt megállunk és eláruljuk, hogy az esztendőkörről van szó (ha esetleg nem tudtuk volna) a fenti festői kérdésben, amelyből bennünket jelen pillanatban az „ág” rész érdekel, és a szójáték arra enged következtetni, hogy a „szilveszternek” is van némi kis köze ehhez az ágacskához.

Hogyan?

Talán a „-VESZ”rész „vessző”-idéző tulajdonsága révén lehet mindez… Vessző, amit régi nyelvészeink nagy szótárukban a fák „hajjlékony sarja”-ként tartottak számon, mi pedig megkíséreljük mindezt rávetíteni a fenti versikében elhangzott tizenkét ágra (lévén, hogy az istenfa az az esztendő, a tizenkét ág pedig a tizenkét hónapot jelöli…). Az év hónapjai közül a tizenkettedik éppen a december, vagyis ez jel(képe)zi az istenfa utolsó kis ágát, melyen sok virág (vagyis ünnep) található.

És e szóbő zsákban, melyet játékkal öveztünk a szóelemzés kapcsán, még maradt annyi, hogy békességet, bőséget, bort és búzát, minden elképzelhető jót kívánjunk a kedves Olvasónak az új esztendőre!

2019-01-27T13:45:00+00:00Egyéb írások|